maya.blog

31 éves vagyok. Nekem 56 mindig olyan távoli, megfoghatatlan volt. Nem tudtam vele mit kezdeni, nem értettem miért olyan érzékenyek rá mások. Nem értettem miért volt olyan nagy szám, hogy érettségizhettünk belőle. Nem értem, hogy miért jelent olyan sokat olyanoknak akik - hasonlóan hozzám - ott se voltak, meg sem élték. Mint 1848: egy mese a hősiességről, részletek nélkül, egy életlen kép, egybites üzenetek sora. 56-ban hősök voltunk. 56-ra büszkének kell lennünk. A szimbólum az szimbólum az szimbólum.

Nagyapám ott volt, magyar katonaként, mondhatom, hogy a sűrűjében. Óriási szerencse, hogy nem történt baja se neki, se másnak a családban. Zavaros idők voltak azok. Elképesztően aljas tragédiák és elképesztően felemelő drámák sora. És a totális bizonytalanság: senki nem tudta kire számíthat, ki kivel van, ki mit véd és ki ellen védi azt és kinek az érdekében. A diktatúra, az állam, a nagy ellenség szertefoszlik az utcán szaladó riadt tömegben. Ott csak emberek vannak, és nem tudni ki barát és ki ellenség. A részletek dermesztőek.

Örülök, hogy nem kellett átélnem. Örülök, hogy nekem ez már történelem. Örülök, hogy nekem ez már csak egy egybites üzenet.

Kislányom tegnap reggel észrevette, hogy a sarkon elkészült végre a kereszteződés amit egész nyáron barkácsoltak, működik a lámpa. Közölte, hogy biztos most van az országban az éves bejárás, és mindent megjavítanak ami elromlott.

Hát, igény az volna rá.