Ma az irodában onnan tapasztaltam egészen - szinte már meghatóan - emberi hozzáállást, ahonnan a legkevésbé vártam. Megpróbáltam ugyanis kinyomtatni az ügyfelünktől kapott aktuális bullshit doksit. A nyomtató a hatodik - hasznos információt morzsákban sem tartalmazó - oldalig bírta, ekkor rejtélyes "Service error" hibaüzenettel leállt, és nem volt hajlandó a doksi maradék részét kinyomtatni. Nem is tudtam, hogy ilyen fejlett mesterséges intelligenciát építenek mostanában egy egyszerű nyomtatóba. Azért mielőtt még több pihenőidőt, veszélyességi pótlékot, Karib-tengeri nyaralást meg hasonlókat kezdett volna követelni, gyorsan kikapcsoltam.
Whatever* pedig megőrült. Felhív azzal, hogy hadd vegyen nyulat. Nyulat! Mert az olyan aranyos, meg a gyerek már össsze is haverkodott az egyikkel, meg minden. Majdnem leestem a székről, komolyan. Nekem volt néhány háziállatom gyerekkoromban, húgomnak meg mégtöbb, és pontosan tudom, hogy megy ez. A demó (első 1-2 nap) nagyon fasza, hawaiiság, cuki, aranyos, meg minden. Aztán gyorsan eljut az ember a "rohadt dög"-ig. Azért megnyugtató, hogy Whatever második kérdése az volt, hogy ez az adott fajta vajon ehető-e. Onnantól kezdve kicsit fagyos lett a hangulat a kisállat-kereskedésben. Végülis sikerült lebeszélnem róla, bár nem hiszem hogy eladtak volna neki bármit is ezek után.
(* Feleségemet megkérdeztem, hogy hogyan hivatkozhatok rá ezekben a szösszenetekben: feleségem, nejem, esetleg asszony, vagy hívjam a nevén, vagy valaki más nevén, vagy mi. Azt mondta, hogy whatever. Részemről oké.)
A mai nap legnagyobb viccét meg sajnos nem mesélhetem el, mert kikapnék érte. Legyen elég annyi, hogy bizonyos vicces történeteknél nem minden résztvevő ismeri a csattanót, ami az egészet természetesen még viccesebbé teszi.
Utolsó kommentek