maya.blog

Tegnap délelőtt sikerült rábeszélnem a családot, hogy menjünk ki egy kicsit a levegőre, jobbat tesz az a takonykórjuknak, mint a takarítás. Ki is szaladtunk egy órácskára a Naplás-tóhoz. Ez egy kellemes kis horgásztó, a XVI-XVII kerület határán, egyébként mesterséges víztározóként funkcionál a Szilas-patakon. Az idők folyamán egész figyelemreméltó mocsári-lápi növény- és állatvilág fejlődött ki, lehet itt látni pl. mocsári teknőst, különböző orchideafajokat, több, mint 150 féle madarat és mindenfajta horgászembert.

Kellemesen sétálva kb. fél óra alatt körbe értünk a tó körül, és közben volt alkalmunk megfigyelni a horgászokat (jobb híján, mocsári teknőst ugyanis sajnos nem találtunk). Érdekes egy szubkultúra ez. Én sosem értettem, hogy mi a jó a horgászatban, de tudom, hogy ez az én hibám. Tulajdonképpen teljesen értelmetlen dolognak tartom. Viszont a horgászok - érthető módon - láthatóan nagyon komolyan veszik. Láttunk olyat is aki komplett utánfutónyi felszereléssel érkezett. A legviccesebbek mégis a mobil stégesek voltak. Teleszkópos lábak, lábtartó rács, bőrülőke, keleti kényelem, csak a halak harapjanak. Vagy tulajdonképpen mindegy is. Már csak a hátmasszírozó, meg a beépített jakuzzi hiányzik.

Persze a takarítást nem úsztam meg. A nap fénypontja mégis az volt mikor feleségem gesztenyesütés címszóval füsttel árasztotta el a lakást. Biztos vagyok benne, hogy ez nem a normális velejárója a gesztenyesütésnek. Szerencsére sötét volt már, senkinek nem tűnt föl a dolog, különben magyarázkodhattunk volna a tűzoltóknak.

Ma az irodában onnan tapasztaltam egészen - szinte már meghatóan - emberi hozzáállást, ahonnan a legkevésbé vártam. Megpróbáltam ugyanis kinyomtatni az ügyfelünktől kapott aktuális bullshit doksit. A nyomtató a hatodik - hasznos információt morzsákban sem tartalmazó - oldalig bírta, ekkor rejtélyes "Service error" hibaüzenettel leállt, és nem volt hajlandó a doksi maradék részét kinyomtatni. Nem is tudtam, hogy ilyen fejlett mesterséges intelligenciát építenek mostanában egy egyszerű nyomtatóba. Azért mielőtt még több pihenőidőt, veszélyességi pótlékot, Karib-tengeri nyaralást meg hasonlókat kezdett volna követelni, gyorsan kikapcsoltam.

Whatever* pedig megőrült. Felhív azzal, hogy hadd vegyen nyulat. Nyulat! Mert az olyan aranyos, meg a gyerek már össsze is haverkodott az egyikkel, meg minden. Majdnem leestem a székről, komolyan. Nekem volt néhány háziállatom gyerekkoromban, húgomnak meg mégtöbb, és pontosan tudom, hogy megy ez. A demó (első 1-2 nap) nagyon fasza, hawaiiság, cuki, aranyos, meg minden. Aztán gyorsan eljut az ember a "rohadt dög"-ig. Azért megnyugtató, hogy Whatever második kérdése az volt, hogy ez az adott fajta vajon ehető-e. Onnantól kezdve kicsit fagyos lett a hangulat a kisállat-kereskedésben. Végülis sikerült lebeszélnem róla, bár nem hiszem hogy eladtak volna neki bármit is ezek után.

(* Feleségemet megkérdeztem, hogy hogyan hivatkozhatok rá ezekben a szösszenetekben: feleségem, nejem, esetleg asszony, vagy hívjam a nevén, vagy valaki más nevén, vagy mi. Azt mondta, hogy whatever. Részemről oké.)

A mai nap legnagyobb viccét meg sajnos nem mesélhetem el, mert kikapnék érte. Legyen elég annyi, hogy bizonyos vicces történeteknél nem minden résztvevő ismeri a csattanót, ami az egészet természetesen még viccesebbé teszi.