maya.blog

Az orfűi Pécsi-tó kicsit lerobbant amióta nem láttuk:

Mondjuk nem strandolni mentünk oda hanem kirándulni és arra tökéletesen megfelel ebben az állapotában is.

Fürdéssel inkább a sikondai wellness szálloda uszodájában és a szigetvári gyógyfürdőben próbálkoztunk. Sikondán nagyon szimpatikus volt, hogy mindent a bejáratnál váltott karkötő segítségével lehetett igénybe venni, beleértve a büfét is. A dolog úgy működik, hogy az ember lerak valamennyi letétet belépéskor, és utána annak erejéig (vagy talán kicsit azon is túl) fogyaszthat. Kilépéskor meg elszámolunk. Tök jó, mert nem kell készpénzt hurcolni magával az embernek, nem gond, hogy most akkor hova tegye, stb. Lelkesedésemet csak kismértékben lombozta le, hogy a büfét végülis nem találtuk meg. Nem mintha olyan hatalmas lett volna a hely, nem. Csak valahogy eldugták, nem tudom. Egyébként nem nagy szám a hely, két medence az egész, nem is túl meleg, nincs kültéri medence, de legalább nem voltak sokan se.

Szigetvár meg most nyílt meg talán nincs két hete se, új komplexum épült a régi fürdő helyén. Na itt a hőfok rendben volt, kültéri medence is van, de sajnos alapvető tervezési hibákat vétettek, pl. az öltözőket egy 18 fokos levegőjű folyosón lehet megközelíteni, wellness, érted. Meg egy kb. másfél méter széles folyosón mennek egymással szemben az utcai ruhások meg az egy szál divatos semmiben didergők. És tömegnyomor. A wellness-szigetnek csúfolt 4 személyes jakuzziról már nem is beszélek, külön élmény, hogy a büféből pont az ember arcába fújják a füstöt. Wellness magyar módra.

(És akkor Maya felfedezte, hogy lehet itt sorkizárni is, hurrá.)

(A feladatot lásd Cactus kollégám kiváló blogján)

Megoldásomban - mivel mind a matematikai, mind a szociológiai megközelítést kivesézték már mások, -  én inkább fizikai oldalról fognám meg a dolgot.

Alapvetően  két problémával találjuk szemben magunkat. Az egyik, hogy hogyan lehet belátható idő alatt ellenőrizni végtelen sok sapkát. A másik probléma pedig a végtelen sok rab által meggörbített térrel kapcsolatos, hiszen nyilvánvaló, hogy a korlátos térbe bezárt végtelen nagy társaság elkerülhetetlenül egy gigászi fekete lyukká omlik össze, börtönőrökkel, börtönnel, és sapkákkal együtt.

Vegyük rögtön észre, hogy ez viszont csattanós választ adhat az első problémára, hiszen Einstein általános relativitás elmélete óta tudjuk, hogy görbült téridőben az idő lelassul (ez az ún. idődilatáció jelensége). Így elképzelhető, hogy a lassan folyó időben végülis lesz idejük átnézni azt a végtelen sok sapkát (megfelelő téridő konfiguráció mellett). Persze ez nem vigasztalja őket, hiszen szabadulásról szó sem lehet, sőt mivel végtelen sok rabnak végtelen tömege van, ezért ennek egyenes következményeként az egész ismert univerzum is összeomlik, aminek persze az univerzum többi, egyébként békés lakója egy cseppet sem örül. Sőt tulajdonképpen már kurvára tele van a hócipőjük a mindenféle idióta gondolatkísérletekkel amelyeknek a végén az ő egyébként békés életük folyton valami kozmikus katrasztrófába torkollik, és szívesen váltanának néhány keresetlen szót az ilyen kísérletek felelőtlen kiagyalóival.

Kurva város, kurva dugó, kibaszott vasutasok.

BKV a seggem. Rég ott lennél, a nagy büdös lófaszt.

Mutassatok egy élhető helyet és holnap csomagolok.

Elegem van.

31 éves vagyok. Nekem 56 mindig olyan távoli, megfoghatatlan volt. Nem tudtam vele mit kezdeni, nem értettem miért olyan érzékenyek rá mások. Nem értettem miért volt olyan nagy szám, hogy érettségizhettünk belőle. Nem értem, hogy miért jelent olyan sokat olyanoknak akik - hasonlóan hozzám - ott se voltak, meg sem élték. Mint 1848: egy mese a hősiességről, részletek nélkül, egy életlen kép, egybites üzenetek sora. 56-ban hősök voltunk. 56-ra büszkének kell lennünk. A szimbólum az szimbólum az szimbólum.

Nagyapám ott volt, magyar katonaként, mondhatom, hogy a sűrűjében. Óriási szerencse, hogy nem történt baja se neki, se másnak a családban. Zavaros idők voltak azok. Elképesztően aljas tragédiák és elképesztően felemelő drámák sora. És a totális bizonytalanság: senki nem tudta kire számíthat, ki kivel van, ki mit véd és ki ellen védi azt és kinek az érdekében. A diktatúra, az állam, a nagy ellenség szertefoszlik az utcán szaladó riadt tömegben. Ott csak emberek vannak, és nem tudni ki barát és ki ellenség. A részletek dermesztőek.

Örülök, hogy nem kellett átélnem. Örülök, hogy nekem ez már történelem. Örülök, hogy nekem ez már csak egy egybites üzenet.

Kislányom tegnap reggel észrevette, hogy a sarkon elkészült végre a kereszteződés amit egész nyáron barkácsoltak, működik a lámpa. Közölte, hogy biztos most van az országban az éves bejárás, és mindent megjavítanak ami elromlott.

Hát, igény az volna rá.